I. Fejezet - Őrület
Anastazia szőke fürtjeit édesanyjától örökölte. Tökéletesen hasonlított Valeriára, de csak külsőleg. Belül teljesen más volt.
Sötét, őszi este volt, az árnyékok és a köd olyan elegyet alkottak, melyen lehetetlen volt átlátni. Anasztázia a kandalló elé húzódott, jó messze a helyiség sarkában álló tükörtől. Látomásai akkor kezdődtek, mikor tizenhat éves lett. Édesapja talán még hitt is neki, de az anyja menthetetlen volt. Legszívesebben elmegyógyintézetbe zárta volna lányát. Meggyőződése volt, s rögeszméjévé vált, hogy oda is való, s elvakult álmaiból férje, Thomas sem ébreszthette fel.
- Egyszerűen nincs más megoldás. Értsd meg, mennie kell. Nemcsak ránk jelent veszélyt, hanem saját magára is.
- Nem, nem engedem! Jobb lesz, ha most azonnal elfelejted - jelentette ki. - Az én lányom ott marad, ahol a helye van. A családi tűzhelynél. - Kitekintett az ablakon, s meglátta az első hópelyhet, majd sorba utána a következőket. - Szakad a hó. Talán jót tenne neki egy kis felfrissülés, kiviszem játszani.
De Valeria nem engedett. - Nem gyerek már, hogy holmi ostoba játékokra pazarolja az idejét. Emlékszel, mikor rád támadt? Persze, az is kiment a fejedből.
- Az is csak játék volt Valeria. Jobb néha játszani egy kicsit, mint elfogadni a rút valóság mocskos útjait, nem gondolod?
Valeria hiába gondolkodott, kitartott saját állítása mellett. Odasétált az ablakhoz, s meglepődött, hogy ezen a novemberi estén milyen nagy pelyhekben hull a hó. Inkább valamiféle bálba vágyott. Sokszor álmodott arról, hogy királynő, s mindenki csak érte áll sorba, csak őt akarja elvinni táncolni. Tényleg szép volt, de szépségét beárnyékolta gonoszsága. - Bizonyára igazad van. Neked mindig igazad van.
- Ugyan már. Levegőzni nem hagyod szegény lányt. Állandóan belekötsz valamibe.
- Remélem -s itt mutatóujját felemelte, úgy fenyegetőzött-, hogy a saját bőrödön fogod megtapasztalni, hogy milyen kis mocskos bestiával élsz együtt! Jó szórakozást a kettőtök kis játékához.
Thomas felsétált a lépcsőn, s bár félve, de bekopogott lánya szobájába.
- Papa? - jött a hang.
- Igen. Bejöhetek?
- Hát persze, gyere csak.
- Láttad már, hogy szakad a hó?
Anastazia lesütötte a szemét. Nem mert kinézni az ablakon, mert félt, hogy meglátja benne a saját tükörképét.
- Megint a szellem? - érdeklődött az apja.
- De mamának ne mondd meg!
- Láttad?
- Már két napja nem!
- Hiába vitetem ki a szobádból a tükröket, édesanyád visszahozatta. Hiába takarod le őket, mindig megtalálnak. A visszatükröződésekből azt látsz, amit akarsz.
- Papa?
- Már nem tudom, mit higgyek.
- Papa...
- Tizenhét éves vagy. Mi az ördög ütött beléd?
- Papa, kérlek ne beszélj így velem.
Elfordult, s mikor visszatekintett jobbnak látta, ha mosolyra húzza a száját. - Ne haragudj, drágám. Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a hóba.
- De...
- Nincs de, nem fogadok el kifogásokat.
Semmi baj nem történt volna, ha a hó épp nem esik, s nem fagy meg azonnal, amint földet ér. De játék közben akaratlanul is kénytelen volt felfigyelni a saját tükörképére. Aztán meglátta a kristályokat, a szellemeket, s végül nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy kés nyúlt ki feléje, s az a hang...
Sátáni volt, nem ebből a világból származott. Hirtelen eltűnt az édesapja, ő pedig átkerült egy másik világba.
- Fogd meg a kést, vedd el, s tedd meg, amit kell! - kérlelték a kísértetek. - Tudod, mit kívánunk, tudod, mit kíván Ő!
- Anastazia? Hol vagy?
Hirtelen Anastazia nem tudta hol van. Ilyen még nem történ korábban. Tényleg átkerült volna egy másik világba? Korábban is látta a szellemeket, de végig ott maradt, nem mozdult sehová. A víziók mostanra azonban kezdtek valósággá válni.
Hiába rázta meg a fejét, nem történt semmi. Aztán egy ismeretlen nyelven valaki a következőt kezdte kántálni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése